Március 23. - Stendhal halála

Stendhal (Grenoble, 1783. január 23. - Párizs, 1842. március 23.) XIX. századi francia író. Egyike a realizmus első képviselőinek Vörös és Fekete (Le Rouge et le Noir, 1830), illetve A pármai kolostor (Le Chartreuse de Parme, 1839) című regényeiben. Kortársa, Honoré de Balzac így jellemezte: "a legromantikusabb realista és a legrealistább romantikus".

Napóleon hivatalnoka, majd katonája volt, ki írásra csak később adta a fejét.

Henry Beyle néven látta meg a napvilágot 1783. január 13-án. A Stendhal név valójában egy német város neve, melyet az író 171 álneve közül egyikként használt. Ez lett a legismertebb, melyen legjelentősebb regényét, a Vörös és feketét is megjelentette.

Királyhű, jómódú polgárcsaládba született. Rajongásig szerette édesanyját, kit hét esztendős korában elveszített. Ügyvéd édesapjával (aki később Grenoble polgármestere lett) több konfliktusa is volt, nézetei korán szembeállították apja királyhűségével és jezsuita nevelőjével. Szellemi fejlődését nagymértékben anyai nagyapja határozta meg, ki a felvilágosodás harcosa, s Voltaire barátja volt. Mivel a fiú vadsága csak erősödött, szeretett volna mielőbb elkerülni a szülői háztól. Mindenáron Párizsba vágyott, amit kiváló matematikai képességei által meg is valósíthatott. Ott volt ugyanis a katonai műszaki főiskola, ahova jelentkezhetett, de ő el se ment a felvételire. Végül nagyapjának sikerült őt bejuttatni Napóleon környezetébe. Először hivatalnoka, majd katonája lett. Jelen volt az olaszországi győztes hadjáratban, élete legnagyobb élményét pedig a milánói bevonulás jelentette. Lelkesedése és kitartása olyan nagy volt, hogy a császárt még oroszországi hadjáratába is elkísérte. Itália nagy hatással volt rá, mindent imádott, ami olasz: ételeket, művészetet, nőket, tájakat, városokat. Kedvenc városa Milánó lett.

Eszébe sem jutott akkor még írói karriert építgetni. Amikor azonban Napóleonban egyre inkább a zsarnokot kezdte látni, 1803-ban kilépett a hadseregből. Napóleon bukása után, 1814-ben Milánóba költözött. Fordítással, átdolgozással, útirajzok készítésével kezdett foglalkozni, melyek kiadatásából próbált megélni. Útirajzai Séták Itáliában címen jelentek meg 1817-ben. Népszerűek voltak életrajzai is. 1817-ben jelent meg a Haydn, Mozart és Métastase élete, 1824-ben Rossini című műve.

Akkor már dédelgetett írói terveket, és hogy azt el is érhesse, naponta tizenkét órát is olvasott. 1806-ban anyagi gondjai miatt visszatért a hadseregbe, és ettől kezdve hadbiztosként a császár minden hadjáratában részt vett, de a csatákat gondosan elkerülte. Közben Párizsban vagy Milánóban nagystílű, könnyelmű életet élt, nagy rajongója volt a női nemnek.

1821-ig élt Milánóban, amikor pedig elvesztette édesapját, Párizsba költözött, hogy átvegye örökségét. A Bourbonok bukása után diplomáciai szolgálatba lépett, s konzulként képviselte Lajos Fülöp Franciaországát Triesztben, majd a pápai államban, Civitavecchiában.

1827-ben tette közzé első regényét, az Armance-ot. Stendhal magát romantikus regényírónak tartotta, de mást értett romantikán, mint amit ma mi értünk rajta. Neki az volt romantikus, ha valaki saját korának szellemében írt, s nem az elmúlt korok törvényeihez alkalmazkodott, mint a klasszicizmus képviselői. Műveiben realistán ábrázolta a társadalmi viszonyokat, hőseinek lehetőségeit.

1830-ban jelent meg leghíresebb regénye, a Vörös és fekete. Művészetét akkoriban nem sokra értékelték, műveit éltében alig olvasták, őt magát csak műkedvelőnek tartották. Kortársai elsősorban az önéletrajzi fogantatású Henry Brulard élete és a Bizalmas írások című művei miatt kedvelték. Bár Goethe elismerően nyilatkozott munkásságáról, Beyle maga is úgy gondolta, hogy műveit majd csak a század vége felé, úgy 1880- környékén fogják forgatni. Ez a jóslat szinte évre pontosan igazolódott be, de igazán népszerűvé csak a II. világháború után vált.

Nagyon tisztelte a szenvedélyeket, s művészetét sem választotta el soha az élettől. Eszménye az érző, gondolkodó ember, aki mégis a felvilágosodás embere, s aki még érzelmeit is a rációnak rendeli alá. Bár magát romantikusnak tartotta (mégsem kedvelte a kor romantikusait), az utókor a francia realizmus egyik jelentős képviselőjeként tartja számon. Utolsó éveit magányosan élte Cicita-Vechiában. 1841-ben szabadságot kért, és Párizsba utazott. Ott is halt meg 1842. március 24-én. Sírjára - kívánsága szerint - olaszul vésték fel nevét "Arrigo Beyle, Milanese", és a maga által fogalmazott sírverset is "Visse, scrisse, amo", miszerint éltem, írtam, szerettem.

Forrás: sulinet.hu