Április 1. - IV. Károly, az utolsó magyar király halála

IV. (Boldog) Károly (Persenbeug, Ausztria, 1887. augusztus 17. - Funchal, Madeira szigete, 1922. április 1.), teljes nevén Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Habsburg-Lothringen a Habsburg-Lotaringiai-ház utolsó uralkodója, 1916 és 1918 között I. Károly néven a Habsburg Birodalom és egyben az Osztrák Császárság utolsó császára és IV. Károly néven az utolsó magyar király. Két évi uralkodása után Ausztriát és Magyarországot köztársasággá kiáltották ki. Nem mondott le, de az új államformát elfogadta, mely az eckarstau nyilatkozatban olvasható. 1921-ben két alkalommal megpróbált visszatérni a trónra, sikertelenül.

IV Károly nagyapja, Ferenc József császárnak az öccse, Károly Lajos 1896-ban halt meg. Fiai közül Ottó főherceg 1906-ban fiatalon meghalt, a trónörökös Ferenc Ferdinándot pedig 1914-ben Szarajevóban meggyilkolták. Így a trón várományosa Ottó főherceg egyetlen fia, Károly lett.

Károlyt nem nevelték uralkodónak, nem ismerte a diplomácia és a politika útvesztőit, nem készítették fel arra, hogy egy ekkora birodalomnak legyen uralkodója. Valójában az egész Monarchiában senki sem számított arra, hogy valaha is - mégpedig Ferenc József közvetlen utódaként - a trónra kerüljön. Ő maga sem. Így aztán egy galíciai helyőrségben élte a nős csapattisztek egyhangú életét. Az öreg császár csak néhány nappal a halála előtt hivatta haza a romániai frontról, ahol Károly dragonyosezrede állomásozott.

Életrajzírói megegyeznek abban, hogy Károly jól képzett, lelkiismeretes és gondos parancsnok volt, szerette katonáit, jószívű, sőt túlságosan jószívű volt, ami a K. u. K. hadseregben annak idején elég szokatlan jellemvonásnak számított. Katonának nevelték, de lelkében sohasem tudott igazan azzá válni, mert irtózott az erőszaktól, a brutalitástól, mindattól, ami a háborúval együtt jár. Jóságos szívéhez érzékeny lélek és mély vallásosság is társult.

Az új uralkodó 1916. december 31-én hatályon kívül helyezett minden elavult udvari etikettet és fölösleges ceremóniát. Az öreg, begyöpösödött udvari méltóságok elszörnyedve nézték, hogy fiatal, új uralkodójuk mosolyogva, kezet nyújtva megy a jövevény elé, aki hivatalosan vagy meghallgatást kérve keresi föl, leülteti, és távozáskor - kimondani is szörnyű! - az ajtóig kíséri látogatóját, sőt néha még bele is karol. Ezek az első intézkedései friss légáramot hoztak a császári udvar bedohosodott légkörébe, s nagy népszerűséget szereztek az új császár- és királynak.

A hadseregben eltörölte a fizikai büntetést, s általában könnyíteni igyekezett a legénységre nehezedő terheken. Így hamarosan a katonák körében is közszeretetnek örvendett.

A háborúnak már akkor véget akart vetni, amikor a hadi helyzet még nem vált kilátástalanná. A szövetséges II. Vilmos német császár hallani sem akart békekötésről, hiszen még - úgy vélte olyan "csodafegyvert" tart a kezében, amelyet ha bevet, akkor majd ő diktálja a békét. E csodafegyver a tengeralattjáró volt. Ennek bevezetéséhez IV. Károly hozzájárulása is szükségeltetett. Ám ő hallani sem akart róla. Lelki szemei előtt feltűntek a megtorpedózott hajók sebesülten fuldokló tengerészei. Ő békét akart. Véget akart vetni az emberek értelmetlen mészárlásának.

1917 márciusában sógora, Sixtus pármai herceg titkos közvetítésével levelet juttatott el Poincaré francia köztársasági elnökhöz, abban az iránt érdeklődött, hogy az antanthatalmak milyen feltételek mellett kötnének fegyverszünetet és békét? A válasz lesújtó és megalázó volt: magyar viszonylatban körülbelül a trianoni diktátum föltételeit foglalta magában. (Ez már akkor készen állt!) Mindazonáltal nyilvánosságra hozták Károly kísérleteit, válaszlevelet az újságokban hasonmásként tették közzé, hogy ezzel - mint lélektani fegyverrel - zavart keltsenek az ellenség vezetői között.

De pontosan az ellenkezőjét érték el. A német császár nem tett éles szemrehányást a szövetségi hűség megsértése miatt, hanem fővezéreivel meggyőzte Károlyt: ha gyors békét akar, akkor hozzá kell járulnia a tengeralattjáró háború kiszélesítéséhez. Királyunk - nehéz szívvel ugyan - de megtette, mert nem volt más választása.

Ám az Egyesült Államok hadba lépése eldöntötte a háború kimenetelét. Az összeomlás már csak idő kérdése volt. 1918 februárjában Bécsben sztrájk tört ki, majd ezt követően több tömegmegmozdulásra került sor. Az osztrák karhatalom főparancsnoka, Arz tábornok fegyverhasználatot akart elrendelni, de Károly nem engedte. Később, amikor e tömegmegmozdulások már Budapestre is átterjedtek, a budapesti városparancsnok, Lukachich Géza altábornagy szintén fegyverhasználatot akart elrendelni, valamint azt javasolta, hogy az Astoria Szállóban megalakult Nemzeti Bizottmányt - Károlyi Mihályt és társait - tartóztassák le és zárják börtönbe. A király az ő kezét is lefogta. Inkább tárgyalásba kezdett Károlyival, s végül önként lemondott a hatalomról, mert mint mondta: "az ország érdeke így kívánta."

Sokan őt tartják a legtragikusabb sorsú magyar királynak. Nemes gondolkodású, igazságra törekvő ember volt. Nem tudta azonban elválasztani magában a magánembert az uralkodótól. Sokan visszaéltek jóságával és bizalmával. Képtelen volt helyesen megválasztani a tanácsadóit, bizalmasait. Ezek legtöbbje alkalmatlannak bizonyult feladatára, s a sok ellentmondó tanács és vélemény végül Károlyt is határozatlanná, s olykor kapkodóvá tette. Magyar kritikusai a háború után közvetve őt is okolták a trianoni tragédia bekövetkeztéért. Ha - úgymond - hagyja, hogy a szigorú katona, Lukachich altábornagy a kellő időben szétverje a forradalmi megmozdulásokat, akkor nem akadt volna olyan hazaáruló magyar, aki Belgrádban aláírta volna az ország megcsonkítását tartalmazó katonai egyezményt.

Csakhogy báró Lukachich altábornagy 1933-ban megjelent emlékirataiban a következőket írja: "...közvetlen közelről láthattam azokat a hibákat és fogyatékosságokat, amelyek a katonai fegyelem felbomlásához vezettek. Már 1919-ben kezdett terjedni az a mendemonda, hogy az összeomlás azért következett be, mert a budapesti karhatalmi csapatok királyi parancsra nem használhatták a lőfegyvert az összeomlás éjszakáján. Ez a mese azoknak a közleményeknek folyományaként keletkezett, amelyek a Diadalmas Forradalom cím alatt megjelent könyvben közvetlenül a felfordulás után láttak napvilágot... mind többen hiszik el azt, hogy az összeomlás éjszakáján, azaz 1918. október 30-áról 31-ére virradó éjszaka rendelkezésre állott Budapesten még olyan katonai csapat, amellyel a rendet fenn lehetett volna tartani, azaz amely parancsra lőtt volna."

IV. Károly rendezett békeidőben minden bizonnyal általános szeretetnek örvendő, jó uralkodó lett volna. De nem az az embertípus volt, aki alkalmas arra, hogy a tomboló világháború közepén vegye kezébe egy agonizáló birodalom vezetését és megállítsa annak széthullását. De ezt akkor sem tudta volna megtenni, ha személyében a nagy katonai és politikai lángelmék képességei összpontosulnak. Ma már tudjuk, hogy a Monarchia és Magyarország szétdarabolásának terve a múlt század végén kidolgozott nyugat-európai koncepció volt. A forradalom leverése után Károly még kétszer kísérelt meg visszatérni Magyarországra - hiszen Horthy egy "királyságnak" lett a kormányzója -, de kísérlete mindkétszer megbukott a győztes államok gáncsvetése és a belső ellenállás miatt. 1921 októberében Károlyt Madeira szigetére szállították feleségével, Zita királynéval együtt, ahol néhány hónap múlva meghalt.

2004. október 3-án a pápa boldoggá avatta az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt, akit példaképül állított a "felelős európai politikusok" elé. Megítélése nem volt egységes. A szertartás támogatói szerint "bizonyított csodák" kötődnek a király nevéhez. Ellenzői azonban inkább az első világháborúban nyújtott szerepét emelik ki.

A boldoggá avatást szorgalmazók szerint IV. Károly halála után több olyan csoda is történt, amely az egykori uralkodó "közbenjárásának" tudható be. Bizonyítottnak tekintik, hogy egy súlyos betegségben szenvedő apáca Károly boldoggá avatásáért imádkozva meggyógyult. Károlyért ifjúkora óta egy kis vallásos közösség imádkozott, s halála után ebből a közösségből alakult ki a "Károly Király Imaliga a Népek Békéjéért", amely 1925-ben kezdte meg a bizonyítékok és a tanúságok gyűjtését.

Az egyes katolikus hívői közösségek által "békecsászárként" is emlegetett IV. Károly boldoggá avatási szertartásának megkezdését több mint fél évszázada, 1949-ben jelentették be, és 2003. december 20-án szentesítette aláírásával II. János Pál, aki pápaságának közel 26 esztendeje alatt csaknem másfélezer boldogot avatott.

Forrás: wikipedia.org gyula.czegledy.hu index.hu