Babits Mihály

Szentistváni Babits Mihály, teljes nevén: Babits Mihály László Ákos (Szekszárd, 1883. november 26. - Budapest, Krisztinaváros, 1941. augusztus 4.) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja.

A Nyugat nemzedékének Ady mellett az egyik legnagyobb költője Babits Mihály. Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért. Ezenkívül azonban semmi sem emlékeztet bennük egymásra. A politikus Ady mellett Babits hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, művészileg is helytelen voltára. A formájában újat teremtő Ady mellett Babits formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Ady az életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre.

1883. november 26-án született Szekszárdon, erősen vallásos, latinos műveltségű értelmiségi család gyermekeként indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó műveltségét. Igazi filozopterfajta. A jogásznak indult költők és írók után vele kezdődik el irodalmunkban a bölcsészek nagy sora.

Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és műfordításai, s az értok már ekkor felismerik formaművészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a Nagyváradon készülő A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költőnek bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy hatású folyóiratnak, amelynek később szerkesztője, majd főszerkesztője lesz. Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal.

1909-ben első verseskötetével az új magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korábbi versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust.

1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Egyre nagyobb műfordítói munkát végez, belefog Dante Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitűnő kritikus és esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra eredményeinek őrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklődése lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. Érzelmileg közel áll a polgári radikálisokhoz. Az első világháború kitörése azután őt is a politika felé mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A nacionalizmus, a militarizmus felháborodik: Babits ellen fegyelmit indítanak, felfüggesztik tanári állásából. Természetes hát, hogy lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.

A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Aztán mégis kommunista forradalmisággal vádolják. Megfosztják katedrájától, még a nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve kizárólag az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Utálkozik a közélettől. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek "elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.

Ebben az időben (1921-ben) nősül, felesége a Török Sophie néven író Tanner Ilona, költőnő. Élete irodalommal- kultúrával telik. Versei, tanulmányai, műfordításai mellett egyre gyakrabban jelennek meg finoman költői novellái és a polgári élet hanyatlását ábrázoló, igen jó lélekrajzú, sivár világot tükröző regényei (a legjelentékenyebb ezek között a Halálfiai).

Tekintélye nőttön-nő, és a hivatalos irodalom is békülni akar vele. A Kisfaludy Társaság is tagjává választja. Közben a műpártoló, dúsgazdag Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeletében vagyonának kamatait a magyar irodalomra hagyományozta, Babits Mihályt jelölve ki az alapítvány kurátorának, akinek döntő szava van, hogy évről évre kik kapják a Baumgarten-díjat. Ez a helyzet irodalompolitikai hatalmat adott a kezébe. S közben a Nyugatnak is ő lett a főszerkesztője. A Nyugat pedig akkor is a legnagyobb tekintélyű folyóirat volt, amikor alig néhány száz példányban jelent meg. A színvonalas irodalmi életben az számított írónak, akinek írásai megjelentek a Nyugatban, vagy megjelent könyvéről a Nyugat kritikai rovatában írtak. Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak a szocialistáktól idegenkedett, illetve mindazoktól, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő. De csak élete legvégén - amikor József Attila már régóta halott volt - látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta belátását. Élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek között, személyiségét kettősség jellemzi: az alapvetően elzárkózó, sziget-magatartás váltakozik a megítélő, közösségért elkötelezett magatartással. Az elefántcsonttorony a világítótoronnyal. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt, nagyszabású lírai önvallomás is. Kívülről szemléli önmagát, önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem mindenben azonosulván műve főhősével. A küldetéstudat mellett jelen van az irónia ill. a groteszk humor is. A kezdetben gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől.

Története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását. Legfontosabb eltérés a két mű között Ninive lakosságának viselkedésében van: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő szavára. Ott érthető és logikus az Úr kegyelme.

Babits művében gúny és közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, de a szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, ebben ott rejlik valami remény Babits jelenjére vonatkozóan: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei túl fogják élni a gonoszságot. Jogos ugyan Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánnia, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe.

“A szó tied, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, én cselekszem.” - zárja le a vitát az Úr közte és szolgája közt. Ekkor Jónásnak rá kell eszmélnie, nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen.

Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell.

Belső fájdalmak, betegség gyötri, de mindemellett olyan ember, akit nem hagy érintetlenül az élete folyamán két viágháborúba sodródott magyarság sorsa: Trianon, a népiesek törekvései, a közösségért érzett felelősség.

Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban meghalt.